Delhiben mar annyit voltunk, hogy nem konnyu uj neznivalokrol gondoskodni. Ja, ezt már itthonról írom, úgyhogy egyúttal próbálom visszaszoktatni magam a magyar billentyűzethez és ay ékezetekhez. Nem könnyű, mert már vakon írtam az angolon (jó sok hibával). Elmentünk a Jama Masjidhez, a nagymecsethez. A szokásos tortúra vette kezdetét: cipő le, turisták megvágása belépőjeggyel, helyi erőknek ingyen, és utána talpsütés. Menni kell mindenfelé a koszos földön, lépcsőn le- és fel, toronyba fel-le szűk kis helyen, és ahova odasüt a nap, ott pecsenyére sül az ember talpa. Az egyik 40 m magas minaretbe fel lehet menni, ott az a népi játék, hogy nemcsak, hogy egymást kell kerülgetni, ami a szűk helyen nem megy beszorulás nélkül, hanem az ottani fiatal hímneműek még azzal is elszórakoznak, hogy fent állnak lesben és várják a férfikísérő nélküli fehér női turistákat, akiket aztán lefele haladva kicsit meg lehet tapogatni. Itt a kor nem számít, még 50 évesen is igen nagy az érdeklődés a másik nem részéről, úgyhogy ha valakinek ilyen természetű mentálhigiénés probémája van, menjen Indiába (vagy az arab világba). Én nem kértem a mókából, és mivel a Zsuzsa nem volt hajlandó megmászni a mecset lépcsőit, és egyedül csimpaszkodtam fel, visszafelé egy indiai családhoz csatlakoztam.

A mecset maga nagyon szép, egyszerű és a területe óriási, állítólag 25 ezren férnek el benne. Nem lehet semmi, mikor egy dzsemborira összejönnek. Itt is belakják amúgy az épületet, ücsörögnek, piknikeznek, elvannak, láthatóan a munka legkisebb igénye nélkül.

Délután sikerült kikönyörögnöm, hogy újból elmenjünk az Aksardham nevű új központba, ahova a Zsuzsa undorodott belépni, mert elképesztően megalázó és kicsinyes a beléptetési eljárás, de erről már korábban írtam. Azért akartam mésgi visszajönni, mert marokkói utitársam, Móni, aki nemrég itt járt, olyanokról számolt be, hogy muszáj volt ezeket látni: csónakázás az épületen belül bábuk között, oktatórobotok mutatják be Bhagwan Swaminarayan életét, akinek tiszteletére épült a komplexum. Hát, ezt tényleg látni kell. Mindenek előtt szükség van meleg ruhára. Most rendesen fújom az orromat, kissé köhögök is, ami nemcsak az őrült orosz légitársaságnak köszönhető, akik a 40 fokos levegő után 20 fok alá vitték le a beltér hőmérsékletét, hanem ennek a kirándulásnak is, mert sikerült elfelejtenünk, hogy itt az előkelőség és gazdagság jele a fagypontra hűtés akár kult. központról, akár étteremről, üzletről, vagy bármiről van szó. Nasszóval, összefagytunk az Akshardhamban, de láttuk a robotokat és csónakáztunk is által a nagy indiai történelmen. Megtudtuk, hogy minden kultúra alapja és őse az indiai, ők találtak fel mindent, ősindiaiak készítették az első űrhajót, továbbá, hogy India a demokrácia szülőhazája. Így okosodtunk mi órákon keresztül, miközben láttuk felnőni és pislogni is a kis Nárayan babát, aki, miután 49 éves koráig osztotta az észt, egyszercsak meghalt, hiába volt ő isteni manifesztáció. Vagy talán éppen ezért? Nem tudom meg tán soha, mert a film végét sajnos elaludtam, pedig ordított a fülembe a tolmácsgép. A műros végén újra megtekintettük a zenélő szökőkút című kompozíciót, ami igen nagy tetszést  aratott az összegyűltek körében. Itt aztán van mindenre néző bőven, film nem tud megbukni, mert ha csak kevesen mennek be rá, az is több millió embert jelent. Na, itt se voltak kevesen, igaz még elfértek volna pár százan a megalománián amfiteátrumban. Azért összeségében elég impozáns ez az új templom- és művházegyütttes. Mo-on soha nem jönne össze annyi pénz, amit ilyesmire fordítanának. Más kérdés, hogy az ottani ízlés, főleg a hinduké számomra kb. azzal a szóval írható körül, hogy giccs.

Másnapra már csak a Laksmi Narayan templom, vagy másnéven Birla mandir maradt kulturprogramként. Ezt a templomot a gazdag Birla család építette a 30-as években valami egészen fura, színkavalkádos stílusban. Míg a jaipuri hasonló épület egy nagy hófehér fagyi, addig a delhi változat sötétbarna, sárga és mindenféle szín keveréke az első kettő dominanciájával. Nehéz igazán szépnek látni, de a sok teremmel, dormitoryval és kerttel van egyfajta atmoszférája, no meg az állandóan szóló zene is hozzásegít a fílinghez. Itt időtünk jó sokat, megfőztük a talpunkat, mert persze cipőket le, no kamera, minden felvétel szigorúan prohibited, ahogy az hinduéknál szokás.

Indultunk volna vissza a profán életbe, mikor beleütköztünk egy anglikán templomba, amit persye meg kellett nézni, és beszélgettünk a templom titkárával (így nevezte magát). Az indiai úr, aki itt egyedülálló módon nem kért pénzt, rendszeresen jár a magyar kult. intézetbe, néz filmeket, felmondta a Szabó István-filmeket (Mefisztó, Napfény íze), beszélt Kőrösiről, Budapestről, szóval igen tájékozott volt és a beszélgetés végén megköszönte, hogy velünk lehetett, igazi úriember volt, ami errrefelé (ill. most már csak arrafelé, csak ugye még fejben nem vagyok itthon) nagyon ritka.

Aztán utolsó bazározás következett, és csodák csodája egy véletlen összefutás az egyik tavalyi, kathmandui ismerősömmel. A Zsuzsa csak nézett, hogy üdvözöljük egymást a raszta gyerekkel, aki amúgy alig állt már a lábán a sok vagy éppen kevés drog miatt. Szegénynek korábban is voltak ilyen problémái, amelyek mára már egész súlyos helyzetet idéztek elő. Azért jól elbeszélgettünk a lelassultsága ellenére kedvenc helyünkön, a Lord Krisna szálló Everest caféjában. A sört teáskancsóban szolgálták fel nekünk, mert a helynek nem volt erre engedélye. Még nem ittam eddig teáscsészéből sört, hát érdekes volt. Közben ismerősöm az asztal alatt gyártotta magának a füves cigit, amit nem értek miért kellett takargatni, mert amikor rágyújtott, messziről ordított, hogy nem sima cigit szív. De z ott senkit se zavart (csak a sör, amit dugogatni kellett).

Végül gyors és ötletes csomagolás következett, hogy a rengeteg súlyos pakk, főleg a könyvek miatt beleférjek a súlyhatárba (ilyen nehéz kézipoggyásyom már rég volt), aztán este 11-re megérkezett a rendelt taxi, jelen esetben kis mkirobusz, és húztunk elfele a reptérre, ahol aztán a szokásos becsekkolás és biztonsági tökölés után elsüllyedt ez a különös világ és némi orosz valóság után, mélyhűtve, megérkeztünk Budapestre. nem volt osztatlan az örömöm, mert - ahogy korábban is írtam - ez az utazós életforma nagyon bejön nekem, és nem is tudom, hogy fogok visszaszürkülni az itteni mindennapokba. Hogy ez ne menjen annyira könnyen, megcsináltuk utolsó hülyeségünket indulás előtt: jó nagy hennaábrákat festettünk a kezünkre. ott még ez nem is volt olyan feltűnő, de Moszkvában már éreztem, hogy mennyire gáz a mutatóujjamon és kézfejemen végighúzódó virágos kacskaringó. Nem elég, hogy a másfél hónapig szigorúan viselt többsoros koponyás karkötők miatt világos csík van karomon, még ez az ábra is... Amúgy meg ahogy kell, parasztbarnák vagyunk, csak a ruhából kilógó részek barnultak le, kben mint a mentőautó, mert hogy idén a tengerparti punnyadás monszun miatt elmaradt.

Amit sajnálok még, hogy a kasmirozás is kiesett a tervezett csónakházban lakással együtt az ismert politikai helyzet miatt, amit sok morfondírozás után nem akartunk mégse közelről megszemlélni.