Kalandos modon erkeztunk Dharamshalaba, ill. meg foljebb: a Dalai lama bazisara, McLeod Ganjre. Manaliban vettunk buszjegyet egy sleeper buszra,amin a felso szinten lehetett aludni is azoknak, akiknek oda szolt a jegye. A miek ulohely volt, tkeppen a koszt leszamitva egesz kiraly, kenyelmes. Egy oras kesessel kezdtunk, es mikorkoruljartuk a roncsnak kinezo buszt (egyebkent de lux busznak hivtak), akkor kiderult, hogy miert. Az egyik kerek hinyzott es valahonnan kellett hozni es beszerelni.

Na, azutan mentunk, mint a meszes. Nem volt rossz az ut, viszont kacskaringos, sziklaba vajt, es iszonyat gyorsan vezetett a ficko. Ja, es itt  nem divat a tachograf (pedig tahok vannak dogivel), a sorfor van, hogy 20 orat vezet le parperces szunetekkel. Na, most is igy volt, ket rovid megallo, ill. egy hosszabb, hogy az uri kozonseg megtudja enni a dalbatjat es huzas, na ez az, hogy hova. Mert egyszercsak ejjel 2 fele szoltak, hogy Dharamshala, leszallas. Kikaptak a busz hatso also reszelbol immar felismerhetetlensegig koszos zsakjainakt es ott alltunk a sotetben egy csomo ures bode kozott.

Ez Dharamshala? Hat nem. Hamar megtudtuk, hogy valami masik faluban vagyunk, Dhar. megmessze van es a kedves infoforras persze egy taxis volt, aki 600 egysegert hajlando is lett volna elvinni bennuket. Beratunk azon, hogy ertelmi fogyatekosnak nez, ill. hogy a kiszolgaltatottsagunkon akar keresni, ugyhogy megkoszontuk szepen, arrebb huzodtunk es vartuk a sorsunkra. Nem telt el 5 perc es egy csoffadt helyi busz allt meg, a sztyuvi kiszolt, hogy Dharamshalaba mennek, es mi mar rajta is voltunk a busszon a szakadt helyi erokkel.

Kemeny 30 rupiaert vittek el bennunket. A fazon meg le is szallt velunk, hogy McLeod ganjre tovabb tudjunk menni olcso taxival. 150 rupiaeert fenn is voltunk hajnal elott a helyen, es a Lonely Planetbol kinezett Om Guest houset is hamar becserkesztuk. Megkaptuk a letezo legbudosebb szobat, de minden van benne. Tudtunk aztan ablakot is nyitni, igy eleg komfortos lett. Aztan elmentunk enni (szuper volt), es indultunk volna tovabb megnezni a Dalai lama es menekult kormanya szekhelyet, mikor leszakadt az eg. Annyi eso esett, mint otthon ket ev alatt. Igy kenytelenek voltunk meg egy csomot enni, es varni. Aztan megis elindultunk (persze hogy utana elallt az eso). Mikor jol borig aztunk es megneztuk a Dalai lama igencsak feledheto szekhelyet, meglattuk, hogy elezas nelkul is oda tudtunk volna menni a Namgyal cafebol, ahol ucsorogtunk orakat. Tehat szaritkozas kozben megneztuk, hogy lehet badogbol es muanyagbol osszehozni egy komplexumot.

Sargara volt minden festve, a templomokban jok a festmenyek, egyebkent meg eleg giccses szobrok es mevetseges aldozati ajandekok oveztek az egyszeru fohelyet, ahol a lama szokott kuporogni, ha eppen othon van. De nem nagyon van otthon, ami ezek utan nem is nagy csoda. Lattunk foldon imadkozo szerzeteseket es gyalog nepeket, na meg sok sok free Tibet feliratot es egy muzeumot, ami a kinai disznosagokrol allitottak ossze.

Holnap indulnank tovabb Patangkot fele, ha talalunk buszt. Remeljuk, nem lesz olyan horror, mint Manaliban, ahol elfelejtik megmondani, hogy a busz nem is megy addig, ameddig a jegyet vesszuk. Ez itt a langoskepu tbetiek foldje megint, akik ossesegeben, rendesebben de sokkal, mint a klasszikus indiai arcok (ez mar rasszizmuszagu, ugyhogy abba is fejezem).